Molnár László csillagász a HUN-REN CSFK tudományos főmunkatársa, aki 2008 óta dolgozik az intézményben. Karrierje során elnyerte a Junior Prima Díjat, a Bolyai ösztöndíjat, és több önálló posztdoktori pályázatot is. Jelenleg az NKFIH Kutatói Kiválóság Program Élvonal-pályázata által finanszírozott Csillagszeizmológiai Laboratóriumok kutatócsoportot vezeti, emellett pedig a Csillagászati Intézet Konkoly Hallgatói Programjának egyik koordinátora.
Interjúsorozatunk harmadik epizódjában Molnár László csillagásszal, a HUN-REN CSFK tudományos főmunkatársával beszélgettünk, aki elsősorban a csillagok életével és azok fizikai tulajdonságainak megismerésével foglalkozik. 2021-ben elnyerte az NKFIH Kutatói Kiválóság Program öt évre szóló Élvonal pályázatát, melynek köszönhetően önálló kutatócsoportot alapíthatott Csillagszeizmológiai Laboratóriumok néven. A csoport munkatársai számos izgalmas területet vizsgálnak: csillagpopulációkat, a csillagok fényességváltozásait és a fizikai paramétereikből kinyerhető információkat, valamint a csillagok fejlődését és ez utóbbi pulzációs modellezését.
Hogyan foglalnád össze a jelenlegi kutatási témádat röviden és közérthetően?
Fő kutatási területem a csillagok fizikája, a csillagok életének és fizikai tulajdonságainak vizsgálata a fényváltozásaik megfigyelésén és a bennük terjedő rezgések modellezésén keresztül – ezt a tudományágat hívjuk csillagszeizmológiának, a földi szeizmológiára rímelve. Jelenleg a Napunk jövőjét jelentő vörös óriáscsillagok és a náluk sokkal nagyobb, a jövőben majd szupernóvaként felrobbanó szuperóriás csillagok, mint például a Betelgeuse és az Antares foglalkoztatnak leginkább.
Mik a legerősebb szakmai motivációid?
Az egyik a felfedezés öröme: addig faggatni az adatokat, amíg valami új, akár addig sosem látott dologra nem bukkanunk. A másik a mentorálás, amire egyre erősebb késztetést kezdtem érezni az idők során: szakmai kihívásnak tekintem az új generációk bevezetését a kutatói létbe és az első, sokszor bizonytalan lépéseik segítését.
Az egyéni munkát preferálod, vagy inkább csapatban szeretsz dolgozni?
Egyértelműen inkább csapatban dolgozom szívesen. Az egyik legizgalmasabb élményem eddig az volt, amikor egy kollégám meghívására hárman összeültünk New Yorkban, a Flatiron Institute-ban, és egy hét alatt megírtunk egy egész szakcikket egy témáról, amin már egy ideje járt az agyunk, és aminek aztán komoly nemzetközi visszhangja is lett. De az itthoni kollégákkal is régóta fut egy kis workshopsorozatunk naprendszeres témában, amiből szintén számos izgalmas eredmény született már.
Milyen vezetői attitűdökkel találkoztál a pályád során?
Többfélével. Voltak negatívak is, ahol a vezető nem igazán tudta elfogadni, ha az övével ellentétes véleményt fogalmaztam meg, de szerencsére ez volt a kivétel. A legtöbb főnökkel, akikkel idáig együtt dolgoztam, például a CSFK jelenlegi vezetőivel, jó kapcsolatom volt és van. Számomra fontos, hogy egy vezető ne tévessze össze a hierarchiát a dominanciával, hanem partnerként kezelje a beosztottjait. A kvalitások közül kiemelném még azt is, hogy egy vezető ne csak akkor adjon visszajelzést, ha valami probléma van, hanem vegye észre azt is, ha jól halad a munka, illetve hogy főnökként megbízható legyen, azaz a beosztottjaként számíthassak rá. Magam is ezt próbálom vezetőként átültetni a gyakorlatba.
Van-e olyan személy, mentorált, akit már volt lehetőséged támogatni a szakmai pályája során? Mik az ezzel kapcsolatos tapasztalataid?
Igen, sőt: nemcsak kutatócsoport-vezetőként, hanem a Csillagászati Intézet egyetemi hallgatói programjának egyik vezetőjeként is mentorálok számos fiatal kutatót. Ugyan nem vagyunk oktatási intézmény, de a legnagyobb csillagászattal foglalkozó helyként Magyarországon jelentős hangsúlyt fektetünk a tehetséggondozásra. Bár ez időnként sok munkát jelent a kutatáson túl, rendkívül hálás feladatnak tartom.
Dolgoztam már külföldről érkező posztdoktori kutatókkal, akiknek egyszerre kellett megküzdeniük a szakmai önállósodás és az új nyelv és környezet kihívásaival. De különleges élmény számomra a diákolimpiai mozgalomból kikerülő hallgatókat is elindítani a pályájukon. Mindenkit sajnos nem tudok felsorolni, de a mentoráltjaim közül hadd emeljem ki mégis Kalup Csillát, aki doktoranduszként is jelentős szakmai sikereket ért már el, és akivel több mint hét éve dolgozunk együtt, immár a hallgatói program társkoordinátoraiként is.
Volt-e már szakmai szempontból kudarcélményed, és mi segített abban, hogy túllépj ezen?
Természetesen volt. Az egyik fontos műhelytitok, amit megtanítok a mentoráltjaimnak, hogy a kutatómunka egészen más, mint az egyetemi képzésük. Ellentétben egy sikertelen vizsgával, a kudarcok – akár egy kutatási ötlet, ami nem válik be, akár egy elbukott pályázat – természetes velejárói ennek a szakmának. Számomra talán a legmeghatározóbb kudarcélmény az ERC Starting Grant pályázatom volt, ami a második körös értékelésen végül éppen a finanszírozási vonal alá esett – azt azért nehezebb volt feldolgozni. Ugyanakkor ez nyitotta meg az utat az NKFIH-s Élvonal pályázatom előtt, amiből létre tudtam hozni a saját csoportomat. A tapasztalat feldolgozásában pedig az segített, hogy rájöttem, meg kell tanulnom felmérni, mi az, amire egy ilyen helyzetben van befolyásom, és mi az, amire nincs. Egy pályázatot meg tudok írni erősebbre, de egy értékelő panel döntését más módon nem tudom befolyásolni. Az eredmény rajtuk is múlik, nem csak rajtam.
Hogyan tudtad összeegyeztetni a gyermekvállalással, családdal járó feladatokat a tudományos karriereddel? Mit javasolnál ezzel kapcsolatban a fiatal kutatóknak?
Mivel a feleségem is kutató, mindkettőnk karrierjét össze kell egyeztetnünk a gyermekvállalással. A kezdetektől igyekeztünk az ezzel járó feladatokat korrekten felosztani egymás között, hogy ne szakadjon minden felelősség az egyik szülő nyakába. A fiatal kutatóknak azt a tanácsot tudom adni, hogy hasonló együttműködést és erőfeszítéseket várjanak el ők is a partnerüktől, akivel családot, gyereket vállalnak, hogy a karrierjük ne szenvedjen a szükségesnél nagyobb törést emiatt.
Milyen tanácsot adnál azoknak a fiatal kutatóknak, akik a nyomdokaidba szeretnének lépni?
A kutatói szakma tanulható: természetesen igényel tehetséget és nem kevés befektetést a képzettség, elkötelezettség és kreativitás terén, de nem csak született zsenik számára áll nyitva. Azt a tanácsot adnám, hogy bízzanak a saját képességeikben, tanuljanak a karrierben előttük járóktól, ne féljenek kérdezni, és dolgozzanak keményen a saját fejlődésükön. Ez így egyben persze megterhelő tud lenni, úgyhogy arra is oda kell figyelni közben, hogy ne őrölje fel az embert mentálisan. Néha meg kell állni és visszatekinteni, hogy mit értek már el eddig, és hogy a korábbi énjüknek mik voltak a céljai. Az előrehaladásban az is rengeteget segíthet, ha tudnak azonosítani megfelelő mentorokat, akár a saját témavezetőjükön, felettesükön túl is.
Mit gondolsz, hogyan tudna az FKA vagy a fiatal kutatói réteg a leghatékonyabban fellépni a pályájuk korai szakaszában lévő kutatók érdekében?
A fiatal kutatói réteg szerveződéssel és a közösségteremtés erejével: ennek pozitív hatásait egyértelműen látjuk például a Csillagászati Intézet hallgatói és fiatal kutatói körében. A hallgatói programunk egyik fő tanulsága eddig az, hogy a kezdő kutatók számára óriási segítség, ha nem egyedül, viszonyítási pontok nélkül dolgoznak, hanem egymás fejlődését is látják és támogatják. Az FKA akár azzal is segíthet, ha ajánlja az ilyen tehetséggondozási programokat és mintákat más intézményeknek és kutatóközpontoknak.
Emellett nagyon fontosnak tartom a fiatal kutatóknak szóló pályázati lehetőségek érdekében való lobbizást, legyen szó akár a meglévő pályázati programok, pl. az EKÖP további finomhangolásáról, vagy a nemrég kitalált, többszintes doktori képzés körüli furcsa elképzelések és finanszírozási megoldások rendezéséről, amelyek a hagyományos doktori képzést egyfajta hobbivá degradálnák. Rendkívül fontosnak tartom a teljes, önálló posztdoktori pályázatok visszaállítása melletti kiállást is. Magyarország bővelkedik tehetségekben: ideje ezt végre jól működő rendszerekkel kiaknázni.