Hangya Balázs agykutató, orvos és matematikus, 2025 októberétől a Bécsi Orvostudományi Egyetem professzora és tanszékvezetője, 2015 és 2025 között a budapesti Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet kutatócsoport-vezetője. Korábban a Cold Spring Harbor Laboratory posztdoktori kutatója volt. Orvosi diplomáját és PhD-fokozatát a Semmelweis Egyetemen, matematikus diplomáját az ELTE-n szerezte. Munkáját több rangos támogatás és elismerés kísérte, köztük az ERC Starting Grant, az ERC Proof of Concept Grant, az MTA Lendület kezdő támogatása, a Junior Prima Díj és a Semmelweis Egyetem PhD Mentori Díja.
Interjúsorozatunk következő riportjában Hangya Balázs agykutatóval beszélgettünk, aki elsősorban a kognitív viselkedések agyi mechanizmusait vizsgálja. Kutatásainak középpontjában a tanulás, a döntéshozatal, a figyelem és a memória idegrendszeri alapjainak vizsgálata áll; tudományos érdeklődése az alapmechanizmusok feltárásától a betegségek állatmodelljein át a humán kutatásokig ível. Pályáját különösen meghatározza orvosi és matematikai képzettségének találkozása, kvantitatív szemlélete, valamint a fiatal kutatók szakmai támogatása iránti elkötelezettsége.
Kérlek, foglald össze jelenlegi kutatási témádat röviden és közérthetően!
Minket elsősorban a gondolkodással kapcsolatos, más szóval „kognitív” viselkedések agyi mechanizmusai foglalkoztatnak. Például: hogyan tanul az agy? Hogyan határozza meg az agyunk, hogy mennyi információ elegendő a döntéseink meghozatalához? Hogyan versengenek a különböző ingerek és gondolatok a figyelmünkért?
Mi a legerősebb szakmai motivációd?
Kezdetben az agyműködés megértése, az ezzel kapcsolatos kihívások motiváltak. Orvosként azonban már sok éve az vált meghatározóvá, hogy ez lehetőleg hasznára váljon az emberiségnek. Többnyire alapmechanizmusokat kutatunk, de mindig azzal a szemlélettel, hogy ez hogyan járulhat hozzá a gondolkodás, a tanulás, a memória betegségeinek jobb megértéséhez és kezeléséhez. Ezzel összhangban mind a betegségek állatmodelljei, mind a humán kutatások egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a munkánkban.
Mesélj olyan meghatározó élményekről vagy személyekről, amelyek/akik a tudományos pálya felé vezettek!
Számomra meghatározó tanáregyéniség volt a Fazekas Mihály Gyakorlógimnáziumban dr. Müllner Erzsébet biológiatanárnő, aki bámulatos rutinnal készített fel a biológia OKTV-re. Nyilvánvaló volt, hogy a sikereket nem „ösztönös zsenialitásomnak”, hanem ennek a felkészítésnek köszönhetően értem el. Minden az alapoktatásnál kezdődik, tehát számos okból meg kell becsülnünk a tanári pályát!
Mesélj az egyetemi éveid és életpályád korai szakaszának kihívásairól!
Az orvosi mellett a matematikus szakot is elvégeztem (még ötéves osztatlan képzésben). Ez nemcsak meghatározó élmény volt, hanem a pályámra is döntő hatást gyakorolt: az agykutatásban a munkámat a kvantitatív szemléletet, a matematika sokrétű alkalmazása jellemzi. Teljesen elméleti cikkem is van, amely csupa tételből és bizonyításból áll, sok-sok integrálással.
Hogy egy másfajta kihívást is említsek: a PhD-képzés alatt nagyon bizonytalan voltam. Az első cikkem előtt nem tudtam biztosan megítélni, képes leszek-e akár egyetlen valódi tudományos mű elkészítésére és publikálására. Az elemző munkát akkoriban a „magyar iskolában” még nem becsülték sokra, elhangzott, hogy én „csak programozó” vagyok, „ez nem tudományos munka”. Később Amerikában meglepődve tapasztaltam, hogy sokszor az elemző volt az első szerző, és a matematikatudást tartották a legtöbbre – ez nagyon felszabadító volt. Úgy látom, hogy szerencsére ma már Magyarországon is sokkal nagyobb az elemző-modellező munka respektje.
Milyen vezetői attitűdökkel találkoztál pályád során? Beszámolhatsz pozitív és negatív tapasztalatokról is!
Voltam „nagyon önálló”, vagy másként fogalmazva, kicsit magára hagyott PhD-hallgató, és voltam szorosabban kontrollált, vagyis „rendszeresen témavezetett” posztdok is: mindkettőnek megvoltak a napos és árnyas oldalai. Vallom például, hogy az önállóságra nevelés megkerülhetetlen lépés a tudományos „felnövésben”, és jobb korábban, mint később, mondjuk az első önálló pályázat kárán megtanulva. Fontos szem előtt tartani, hogy a vezető–beosztott kapcsolatban mindig benne van mindkét fél személyisége és attitűdjei is: erre érdemes tudatosan inkább feature-ként, mint bugként tekinteni. Nagyon sokat köszönhetek PhD-témavezetőmnek, Varga Viktornak és posztdok témavezetőmnek, Adam Kepecsnek is, nem az eltérő megközelítéseik „ellenére”, hanem inkább azok miatt. Véleményem szerint a vezetői attitűd és a kommunikációs kultúra sajnos mélypontra került Magyarországon; az ország vezetőitől látott rossz minták minden szintre lecsorogtak. Minden vezetőnek éreznie kellene a pozíciójával járó felelősséget, és tudatában lennie annak, hogy fölérendelt helyzetben mi megengedhető, és mi nem. Úgy fogalmaztam, hogy „mélypontra került”, vagyis bizakodó vagyok, hogy innen már felfelé mozdulunk el.
Volt-e már szakmai szempontból kudarcélményed, és mi segített abban, hogy túllépj ezen?
Ebben a szakmában sokkal több a kudarc, mint a sikerélmény. A pályázatok sikeraránya többnyire 3–15 százalék közt mozog, a 10 százalék átlagosnak számít. Ha 10 beadott pályázatból megkapok egyet, örülök. A nagyon erős versenyhelyzet miatt muszáj a legjobb lapokban publikálnunk még az életben maradáshoz is. Ki emlékszik arra, aki az olimpián nyolcadikként úszik be a döntőben? Pedig fantasztikus úszó, rengeteg befektetett munkával. Itt hasonló a helyzet: sokszor az is kisebb csoda, ha a folyóirat egyáltalán elbírálja a kéziratodat. Ráadásul ebben a helyzetben sajnos elkezdenek nem szakmai szempontok is számítani (például hogy mennyire híres egyetemről küldöd a cikket), amiket nemigen tudsz befolyásolni.
Ezért a tudományos munka szinte állandó kudarcsorozat, néha egy-egy sikerrel megszakítva. Biztos vannak ebben egyéni különbségek – nekem huszonvalahány év után is nehézséget okoz megküzdeni a ki tudja, hányadik elutasítással úgy, hogy másnap töretlen motivációval dolgozzak tovább. Biztosan segít a munka és a magánélet egyensúlyának megtartása, nekem például nagyon jót tesz az aktív kikapcsolódás, az utazás, a természet, a sport, a zene, a színház. Mindenkinek törődnie kell a mentális egészségével, mert a kiégésből nehéz a visszaút!
Mit gondolsz, hogyan tudna az FKA vagy a fiatal kutatói réteg a leghatékonyabban fellépni a pályájuk korai szakaszában lévő kutatók érdekében?
Először is: látható, létező erővé kell válnia. Kívülről úgy látom – meglehet, rosszul, de már maga a percepció is fontos –, hogy az FKA az MTA mellett van, nem pedig benne. Az Elnökségben nem szavaz, a Közgyűlésen nem igazán jelenik meg integrált entitásként. A sajtó nem az FKA-tól hangos, pedig a közelmúltban a független sajtó sokszor zengett a tudományt ért támadásoktól. A fiataloknak érdekképviseletre és -érvényesítésre van szükségük, és az FKA azzal tudna a legtöbbet segíteni, ha a fiatalok ezt láthatnák meg benne. Az MTA, ha visszakapja a kutatóintézeteket (amit remélek), ezzel felelősséget is kap, és nem folytathatja ott, ahol hét éve tartott, mert közben eltelt hét év, és a struktúra – talán kimondhatjuk – már akkor sem volt éppen modern. Erre most van esély és vélhetően valamennyi döntéshozói akarat is, de mint minden struktúrában, sokan lesznek ellenérdekeltek a reformokban. Az FKA-nak résen kell lennie, hogy ebben a folyamatban aktívan, hitelesen és nagyon láthatóan képviselje a fiatal kutatók érdekeit.
Mit gondolsz a hazai kutatók esélyeiről a nemzetközi versenyben?
A hazai kutatók esélyei a nemzetközi pályázati pénzekért és a fajsúlyos nemzetközi pozíciókért való versengésben ma legfeljebb gyenge közepesek, és a karrierjük előrehaladásával inkább csak romlanak. Gimnázium után még bejuthatnak rangos nyugat-európai egyetemekre magyar diákok, de minél több időt tölt valaki a magyar rendszerben, annál jobban lemarad. Míg az elmúlt évtized(ek)ben a belső küzdelmeinkkel voltunk elfoglalva, a nyugati világ elsuhant mellettünk. A jól működő, vonzó helyeken nő a verseny, mert mindenki oda pályázik, a kevésbé vonzó helyeken csökken. Ezért Nyugat-Európában és az USA-ban nagyon erős verseny alakult ki, több százan, néha ezren pályáznak egy-egy jó állásra, míg Magyarországon a legnagyobb egyetemek sem mindig tudják feltölteni a nemzetközi összehasonlításban sokszor picike doktori iskolákat. Más kérdés, hogy szerintem az ilyen szintű verseny már sem a tudománynak, sem a benne dolgozóknak nem feltétlenül tesz jót – ez azonban egy olyan társadalmi folyamat, amit nem tudunk közvetlenül befolyásolni. Magyarországnak most nyitnia, integrálódnia és felzárkóznia kell.
Ez az interjú a Fiatal Kutatók Akadémiája „Fiatal kutatói sikerek – Életutak és eredmények” című interjúsorozatának része, amelyben hazai fiatal kutatók szakmai és emberi életútját, sikereit, inspirációit és a kutatói pálya kihívásait mutatjuk be. A sorozat további interjúi itt olvashatók: https://fka.mta.hu/interjusorozat/.