Kármán Gábor 2009-ben védte meg kora újkori magyar történelem témájú doktori disszertációját az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, majd a rá következő évben a Közép-európai Egyetemen is doktori címet szerzett Közép-, Délkelet- és Kelet-Európa összehasonlító történetéből. 2008 és 2013 között a lipcsei Geisteswissenschaftliches Zentrum Geschichte und Kultur Ostmitteleuropas (GWZO) munkatársa volt, azóta pedig az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjában (illetve ennek számos különböző néven létező utódaiban), a Történettudományi Intézetben dolgozott. 2022-ben nyerte el a European Research Council Consolidator pályázatát, melynek keretében csoportjával az Oszmán Birodalom és a keresztény Európa közötti, 16–17. századi kisállamok diplomáciáját vizsgálja.
Interjúsorozatunk következő riportjában Kármán Gábor történésszel beszélgettünk, aki szerint a kutatói életpálya elkezdése számos nehézséggel jár, és ez különösen igaz a pályakezdő történészek esetében. Noha önmagában a tehetség és a szorgalom nem teljes mértékben elegendő egy sikeres karrier felépítéséhez, mindenképpen a legfontosabb pillérek közé tartozik. Ahogy az életben mindenhez, szükség van néha szerencsére is, de a szerencse is legtöbbször akkor kopogtat a kutató ajtaján, ha lelkesen és kellő elszántsággal végzi a munkáját.
Számodra melyek voltak a sikeres ERC-pályázathoz vezető út legfontosabb állomásai?
A pályázatom meglehetősen hosszú múltra tekint vissza. Egy horvát barátommal, aki Raguza (ma Dubrovnik, Horvátország) történetével foglalkozik, és évfolyamtársam volt a CEU-n, 2009-ben szerveztünk közösen egy konferenciát, amelynek témája az oszmán vazallusállamok összehasonlítása volt. Ennek létrejöttét a GWZO-ban futó kutatási projektünk tette lehetővé, és a németországi tartózkodásnak köszönhető az is, hogy megismerkedtem azokkal a kollégákkal, akik most az ERC-csoport kulcsfigurái. A munka, amit vállaltunk, egy közös monográfia megírása, amely egységes szempontrendszer szerint írott előtanulmányokra épül és fejezetei nem az egyes régiók, hanem a releváns témakörök bemutatását célozzák. Ez nagyon szoros együttműködést és bizalmi viszonyt feltételez – nem mertem volna ilyesmit vállalni, ha nem ismerem már régóta a potenciális résztvevőket, és nem dolgozunk már korábban is együtt különböző tanulmánykötetek tető alá hozásán. A hazaköltözésem után, 2015-ben rendezett újabb konferencia (ismét német finanszírozással, amire azonban már én pályáztam) megerősítette ezeket a tudományos kapcsolatokat, és megágyazott annak, hogy 2021-ben már a csapat tagjaival közösen dolgozhassam ki a pályázat szövegét.
Mit gondolsz a mentorok/mentor szerepéről egy sikeres tudományos pályafutás kialakításában?
Szerencsésnek tartom magam, amiért egyetemi éveim alatt számos olyan emberrel találkoztam, akiktől sok mindent leshettem el arról, hogyan lehet szűkebb témámat úgy vizsgálni, hogy egyszerre tudjak fontos, új, eddig még nem vizsgált jelenségekre rámutatni a 17. századi Erdély történetében, és közben szélesebb kontextusban is értelmezni azt. A nevek felsorolásától nemcsak azért tekintenék el, mert ahhoz jóval nagyobb terjedelemre lenne szükség, hanem azért is, mert nem gondolom, hogy ki tudnám emelni, melyikük szerepe volt döntő abban, hogy most ez az interjú elkészülhet velem. Sosem volt egyszemélyi mentorom – a történetírás szerencsére olyan szakma, amelyben ezt a nagyon erős személyes kötődést a legtöbben nem is várják el, és meggyőződésem, hogy ez nem is lenne helyes, hiszen a múlt aktuálisan érvényes interpretációja kizárólag számos eltérő értelmezés ütköztetése révén alakítható ki.
Szerinted milyen buktatói lehetnek egy tudományos karriernek, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy nemzetközi pályázatra készülő fiatal kutatónak ma Magyarországon?
Borzasztó nehéz pályakezdő történésznek lenni. Már az én doktoranduszéveimben is az volt, és a helyzet – amennyire meg tudom ítélni – azóta sokat romlott. Én úgy kerültem Lipcsébe, hogy két és fél hónapra kaptam egy vendégkutatói ösztöndíjat, ami a lehető legjobb pillanatban jött, mert kifutottam a doktori ösztöndíjból, és az alkalmi munkák nem sokáig tartottak volna ki – ha pedig el kellett volna mennem rendes, nyolcórás állásba, esélyem sem lett volna befejezni nem is egy, hanem két disszertációt. Amikor felmerült, hogy a vendégkutatóság után állásban is Németországban maradhatnék, felhívtam az ELTE-s tanszékvezetőmet, és rákérdeztem, ugye jól tudom, hogy semmi esélyem a tanszéken maradni (annak ellenére, hogy addigra már sokféleképpen bevonódtam az ottani munkába). Ő megerősítette, hogy felelőtlenség lenne a részéről bármit is ígérni nekem. Így hát Lipcsével óriási szerencsém volt, ahogy azzal is, hogy amikor ott lejárt a kétszer három éves projektállás, voltak emberek a Történettudományi Intézetben, akik fantáziát láttak bennem. Persze az is igaz, hogy ezért én is megtettem minden tőlem telhetőt. Azt hiszem, e két tényező szerencsés együttállása nélkül nem ment volna.
A nehézségek mellett milyen motiváló tényezőket tudsz felsorolni, amelyek segíthetik a fiatalabb generációt?
Sajnos erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mert már megint csak szerencsém van. Ezúttal azért, mert olyan természettel rendelkezem, hogy nem kellett sosem kiégéssel küzdenem. Közeli barátaim és munkatársaim néha hitetlenkedve kommentálják, hogy vagyok képes évről évre töretlenül nagy lelkesedéssel beszélni azokról a történeti problémákról, amelyek éppen izgatnak, legyenek azok átfogóbb strukturális kérdések vagy egy-egy epizód eddig fel nem ismert, de jelentős vagy legalábbis karakterisztikus, magukon túlmutató részletei. Persze ebben sokat segít, hogy azokban, akik körülvesznek, általában szintén megvan az a szikra, aminek révén visszaigazolva láthatom, hogy amit csinálok, annak van értelme.
A jelenlegi magyar kutatási ökoszisztéma mennyiben segíti – vagy éppen gátolja – a nemzetközi porondra éppen kilépő kutatókat?
Nekem az a benyomásom, hogy a doktoranduszi juttatások gyalázatosan alacsony volta és a kutatói életpályamodell nyomasztó hiánya mellett (magyarán egyáltalán nem biztos, hogy a tehetség és a szorgalom önmagában elegendő egy sikeres pálya beindításához) épp a nemzetközi színpadra való kilépés némileg könnyebbé vált a tizenöt-húsz évvel ezelőtti állapothoz képest – legalábbis azok számára, akik egyáltalán igénylik ezt. Az intézmények jó része tud valamilyen szinten támogatni egy-egy konferenciautazást, és időnként nemzetközi pályázatokat is lehet találni ezek finanszírozásához. Ha valakiben megvan erre a nyitottság, és szükségét érzi, hogy eredményeit egy olyan közeggel is megossza, amelynek képviselői sokszor nemcsak az alapvető ismereteknek vannak híján a régióról, de a kérdéseket is másképpen teszik fel (amiből nagyon sokat lehet tanulni), az megtalálja a lehetőséget ennek a finanszírozására.
Létezik-e szerinted olyan „tipikus” kutatói életút, amely sikeres ERC-pályázathoz vezethet?
Ellentétben a természettudományokkal, ahol egy hazai pályázat és egy ERC között a legnagyobb különbség az elnyerhető támogatás mértéke, a bölcsészettudományok terén a nagy európai pályázatok logikája is más, mint a magyarországiaké. Az ERC abból indul ki, hogy a tagállamok saját pályázatai rendszereinek feladata az adott terület történetének alaposabb megismerését finanszírozni (éppen ezért tűnt a bölcsészek számára végzetesnek az NKFIH-pályázatok átszervezése két évvel ezelőtt, amelyben az ERC modelljét és a nemzetköziséget tolták előtérbe az új rendszer kialakítói). Az európai szinten támogatott pályázatok gyakorlatilag mindig összehasonlító, de minimum határokon átívelő kutatásokat ígérnek. Így a sikeres bölcsész ERC-pályázat eléréséhez az erre való nyitottság, a múlt és annak öröksége a nemzetinél szélesebb kontextusban való vizsgálatára való hajlandóság a döntő tényező, illetve az előbbiekben említett készség arra, hogy eredményeinket más háttérből érkező emberek számára is érthetővé és érdekessé tegyük. Ehhez pedig véleményem szerint nagyon sokféle karrierút vezethet.
Van-e olyan magyar, esetleg közép-európai pályázat, amely segítség volt számodra a pályázat sikeres elnyerésében?
Az én ERC-pályázatom előkészítésekor még nem létezett, de a Történettudományi Intézetben az első két pályázat elnyerése után elindult egy olyan műhelymunka, amely a kutatóközpontban dolgozó tehetséges és a dolog iránt érdeklődő fiatal munkatársakat terelgette egy sikeres pályázat irányába. Erről inkább Mihalik Béla Vilmos tudna beszámolni, aki maga is részt vett ebben a programban. Engem célzott pályázat nem segített, a régióban nem is tudok hasonlóról.
Ez az interjú a Fiatal Kutatók Akadémiája „Fiatal kutatói sikerek – Életutak és eredmények” című interjúsorozatának része, amelyben hazai fiatal kutatók szakmai és emberi életútját, sikereit, inspirációit és a kutatói pálya kihívásait mutatjuk be. A sorozat további interjúi itt olvashatók: https://fka.mta.hu/interjusorozat/.