Vida Krisztián a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetének tudományos főmunkatársa. Az ELTE-n szerzett csillagász diplomát, majd 2011-ben doktori fokozatot. Kutatásainak középpontjában a csillagok mágneses aktivitása, a csillagfoltok, a flerek, az aktivitási ciklusok és a koronakidobódások állnak. Munkájában földi és űrtávcsövek megfigyeléseit, valamint gépi tanulási módszereket alkalmaz. Részt vesz az ESA (Európai Űrügynökség) Ariel és PLATO misszióiban, továbbá a Mauve űrteleszkóphoz köthető konzorcium tagja.
Interjúsorozatunk következő epizódjában Vida Krisztián csillagásszal, a HUN-REN CSFK tudományos főmunkatársával beszélgetünk. Krisztián elsősorban a csillagok mágneses aktivitásával foglalkozik, a más csillagok körüli „űridőjárást” tanulmányozza. 2022-ben elnyerte az NKFIH Kutatói Kiválóság Program öt évre szóló Élvonal pályázatát. Ennek keretében kutatócsoportjával azt vizsgálja, hogyan hat a csillagaktivitás az adott csillagok körül található exobolygókra.
Röviden és közérthetően hogyan foglalnád össze jelenlegi kutatási témádat?
A csillagok mágneses aktivitását vizsgálom. Ide tartoznak a csillagfoltok, az aktivitási ciklusok, a hirtelen bekövetkező nagy energiájú kitörések, vagyis a flerek, valamint a koronakidobódások. Ezek lényegében ugyanannak a jelenségkörnek a részei, amelyet a Nap esetében naptevékenységként és űridőjárásként ismerünk. Engem elsősorban az érdekel, hogyan működik ez az „űridőjárás” más csillagok környezetében. Egy erős kitörés ugyanis nemcsak magát a csillagot érinti, hanem jelentősen befolyásolhatja a körülötte keringő bolygók légkörét és ezzel együtt a lakhatóságukat is. Ezt a kérdést vizsgálja a 2022 és 2027 között futó Élvonal kutatási projektem is. A program központi témája, hogyan hat egy aktív csillag a körülötte keringő exobolygókra, és milyen következményei lehetnek a gyakori, nagy energiájú kitöréseknek.
Hogyan illeszkedik ez a téma a nemzetközi kutatási trendekhez?
A csillagaktivitás kutatása manapság egyre szorosabban kapcsolódik az exobolygók vizsgálatához. Több mint 6000 exobolygót ismerünk – nem elegendő megtalálni egy Földhöz hasonló méretű, megfelelő távolságban keringő bolygót. Azt is meg kell értenünk, milyen sugárzási és mágneses környezet veszi körül. Egy nagyon aktív csillag folyamatosan alakíthatja, szélsőséges esetben akár el is pusztíthatja a bolygó légkörét. Egy másik fontos tendencia az időtartományos csillagászat és a nagy adatmennyiségek automatizált feldolgozása. A Keplerhez és a TESS-hez hasonló űrtávcsövek hatalmas, nagy pontosságú adatsorokat szolgáltatnak. Ezek elemzéséhez a hagyományos módszerek mellett gépi tanulási eljárásokra is szükség van. A saját kutatásaimban ez a két irány találkozik: nagy adatsorokból próbáljuk azonosítani a csillagkitöréseket, majd azt vizsgáljuk, milyen hatással lehetnek a csillagok körüli bolygókra.
Mit tekintesz szakmai szempontból a legnagyobb sikerednek, eredményednek?
Nehéz egyetlen eredményt kiválasztani. Különösen fontosnak tartom azokat a kutatásokat, amelyeknél új módszereket sikerült közvetlen csillagászati kérdések megválaszolására felhasználni. Kollégáimmal például létrehoztuk a FLATW’RM, majd a FLATW’RM2 nevű kódokat, amelyek gépi tanulási, illetve mélytanulási módszerekkel képesek flereket keresni a Kepler és a TESS nagy adatsoraiban. A módszer nemcsak a flereket ismeri fel, hanem számos olyan jelenséget is ki tud szűrni, amely téves találathoz vezetne. Sokan hivatkozzák a Proxima Centauri és a TRAPPIST–1 rendszerének vizsgálatáról szóló cikkünket, amiben megmutattuk, hogy a gyakori, nagy energiájú kitörések alapvetően befolyásolhatják az aktív csillagok körüli bolygók légkörét és lakhatóságát; illetve a csillagok koronaanyag-kidobódásainak statisztikai vizsgálatáról szóló cikkünket is. Ezek az eredmények mind egy korábbi, a V347 Pegasi nevű törpecsillag vizsgálatán alapulnak, amelynek során (mintegy véletlenül) kiegészítő adatokat kerestünk a hazai spektroszkópiai mérésekhez különböző műszerek archívumaiban – végül ebből született a cikk egyik legérdekesebb eredménye.
Szerinted milyen tulajdonságok segítik elő leginkább a kutatói munkát?
A kíváncsiság mellett a kitartás és a módszertani nyitottság a legfontosabb. A kutatásban ritkán kapunk azonnali és egyértelmű választ. Sokszor hosszú adatsorokat kell feldolgozni, új elemzési eljárásokat kell kipróbálni, vagy éveken át kell gyűjteni a megfigyeléseket. Fontosnak tartom azt is, hogy ne ragaszkodjunk görcsösen a már megszokott eszközökhöz. A gépi tanulás néhány éve még viszonylag új módszernek számított ezen a területen, ma viszont a rendelkezésünkre álló adatmennyiség miatt egyre nehezebb lenne automatizált megoldások nélkül dolgozni.
Mit gondolsz a hazai kutatók esélyeiről a nemzetközi versenyben?
A csillagászat természeténél fogva nemzetközi tudományterület. A nagy műszerek és űrprogramok mögött rendszerint több ország együttműködése áll, ezért az eredményességet nem pusztán az határozza meg, hogy egy kutató melyik országban dolgozik – ma már rengeteg szabadon elérhető adat áll a kutatók rendelkezésére. Legalább ilyen fontos, hogy legyen mindenkinek saját, jól felismerhető szakterülete, korszerű módszertani tudása és aktív nemzetközi kapcsolatrendszere. A magyar kutatók speciális tudással és jól megválasztott kutatási témákkal érdemben hozzá tudnak járulni a legnagyobb programokhoz is. Jó példa erre a hazai részvétel az Ariel, a PLATO és más nemzetközi projektek munkájában. Ehhez azonban hosszabb távon kiszámítható kutatási környezetre és a fiatal kutatók számára tervezhető életpályára van szükség.
Milyen tanácsot adnál a pályájuk elején járó kutatóknak?
Legyenek nyitottak az új módszerekre, és ne féljenek olyan területekhez is közelíteni, amelyek elsőre távolinak tűnnek. A csillagászatban ma már a fizika mellett a programozásnak, az adatfeldolgozásnak és a gépi tanulásnak is egyre nagyobb szerepe van. Ugyanilyen fontos a közösség. Érdemes már fiatalon nyári iskolákon, konferenciákon és nemzetközi együttműködésekben részt venni, kérdezni, és megmutatni a saját ötleteket. Ugyanakkor nem árt, ha a kutatás mellett van egy „B-tervük” is – míg PhD-ösztöndíjból viszonylag sok van, posztdoktori állásból már jóval kevesebb, egy határozatlan idejű szerződés megszerzéséhez pedig nem elég jó kutatónak lenni – szerencsére is szükség van. És az is előfordulhat, hogy változnak az ember prioritásai, és inkább szeretne olyasmivel foglalkozni, aminek közvetlenebbül látszik a hasznosulása, vagy valami olyasmit csinálni, ami kapcsolódik a szakterületéhez, de mégsem alapkutatás – egy pályaváltást nem érdemes kudarcként felfogni.
Gondolkodtál-e valaha a tudományos pálya elhagyásán? Ha igen, mi késztetett erre?
Igen, voltak olyan időszakok, amikor komolyan felmerült bennem, hogy érdemes-e folytatni, különösen az MTA kutatói hálózata folyamatos átalakításának első éveiben. Nem lenne-e jobb elmenni programozónak, rendszergazdának, vagy péknek? De a kutatói pálya ezen túlmenően is bizonytalan: sok a határozott idejű állás, a pályázatok eredménye nehezen kiszámítható – én például 2012 óta hét sikertelen NKFIH/OTKA pályázatot, két Lendület pályázatot és három ERC pályázatot adtam be, mire sikerült elnyerni a jelenleg futó Élvonal pályázatot. Ilyenkor óhatatlanul felmerül, hogy egy kiszámíthatóbb pálya nem lenne-e jobb választás.
Okozott-e valaha nehézséget a munka és a magánélet összehangolása? Hogyan érdemes meghúzni a határt a kettő között?
Igen, ez időnként nehézséget okoz. A kutatói munka sajátossága, hogy nincs természetes végpontja: mindig lehetne még egy elemzést elvégezni, cikket javítani vagy új pályázaton dolgozni. Ráadásul a nemzetközi együttműködések, észlelések és konferenciák sem feltétlenül igazodnak a megszokott munkaidőhöz. A legfontosabb tapasztalatom, hogy a határokat tudatosan kell kialakítani, mert maguktól nem jönnek létre. Érdemes előre kijelölni azokat az időszakokat, amelyeket az ember a családjának vagy a feltöltődésnek tart fenn, és ezeket ugyanolyan komolyan venni, mint egy szakmai kötelezettséget. Az is sokat segít, ha különbséget teszünk a valóban sürgős feladatok és azok között, amelyek csak annak látszanak. Hosszabb távon nem az a fenntartható, ha valaki minden felkérést elfogad, hanem az, ha marad ideje az elmélyült munkára, a magánéletre és a pihenésre is. Bár ezt nehéz megvalósítani, már az is sokat számít, ha az ember tudatosan törekszik rá.
Ez az interjú a Fiatal Kutatók Akadémiája „Fiatal kutatói sikerek – Életutak és eredmények” című interjúsorozatának része, amelyben hazai fiatal kutatók szakmai és emberi életútját, sikereit, inspirációit és a kutatói pálya kihívásait mutatjuk be. A sorozat további interjúi itt olvashatók: https://fka.mta.hu/interjusorozat/.