Faragó Tamás 2006-ban szerzett biológus diplomát, majd 2012-ben doktorált etológiából az ELTE-n. Kutatói érdeklődése a bioakusztika felé irányult, pályája során a kutyák hangadásának kommunikációs funkcióit, valamint az érzelmek és belső állapotok hangbeli megjelenését vizsgálta fajon belüli és fajok közötti kontextusban. Vendégkutatóként dolgozott a bécsi Clever Dog Labben és a Messerli Intézetben, elnyerte a Stanton Alapítvány posztdoktori ösztöndíját, az MTA Prémium Posztdoktori Program támogatását, valamint Bolyai és Bolyai+ ÚNKP ösztöndíjakat. 2024-ben ERC Consolidator Grantet nyert, amelynek keretében megalapította a BARKS Labet, ahol jelenleg a kutyák hangtanulási képességeit kutatja.
Első riportunkban Faragó Tamás bioakusztikával foglalkozó biológussal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia Tanszékének tudományos főmunkatársával beszélgettünk. Tamás a kutyák viselkedését és kommunikációját kutatja, és sikeres ERC Consolidator* pályázatának köszönhetően 2024-ben indította el BARKS Lab nevű kutatócsoportját. A projektre több mint 2,5 millió euró támogatást nyert el az Európai Kutatási Tanácstól (ERC). A BARKS LAB kutatócsoport azt vizsgálja, hogyan használják a hangjukat a kutyák és milyen szerepe van ebben a tanulásnak. A kutatás nemcsak a kutyák kommunikációjának jobb megértéséhez járul hozzá, hanem ahhoz is, hogy közelebb kerüljünk az emberi nyelv kialakulásának megértéséhez, még a szavak megjelenése előtti időszakra visszatekintve.
Kutatói életútjáról Tamás nemcsak ebben a riportban mesélt szívesen, hanem a 2026. május 6-án megrendezett Fiatal Kutatók Fóruma közönségének is betekintést engedett pályájába és tapasztalataiba.
Mivel foglalkozol jelenleg kutatóként, és ezen belül mi az, ami nemzetközi szinten is különlegessé teszi a munkátokat?
Csoportommal a kutyák hangadásait és vokális tanulási képességeit térképezzük fel. Főként arra vagyunk kíváncsiak, hogy a háziasítás és a fajták különféle feladatok elvégzésére és az emberrel való együttműködésére irányuló szelekciója hogyan módosította ezeket a képességeket. Az emberi nyelv evolúciója, ezen belül pedig az, hogy miként tettünk szert a vokális tanulás egyedülállóan magas szintű képességére, régóta foglalkoztatja a kutatókat. Kutatásunk újdonsága abban rejlik, hogy az eddig használt klasszikus modellekkel (pl: főemlősök, delfinek, fókák, énekesmadarak) szemben a kutyát vizsgáljuk, mivel a háziasítás során olyan szelekciós folyamatokon ment keresztül, amelyek több ponton hasonlíthatnak az ember korai evolúciójára, illetve a vokális tanulás megjelenésére ható tényezőkre.
Mi motivál leginkább a kutatói munkában, és mit tartasz eddigi pályád legnagyobb szakmai sikerének?
Leginkább a kíváncsiság. Szeretem azt a nyomozómunkát, amivel a kutatás jár: ahogy a felmerülő kérdésekre keressük a válaszokat, megtervezzük a kísérleteket, és ahogy az adatokból adott esetben mintázatok rajzolódnak ki. Ennek az izgalma nagy hajtóerő számomra, csakúgy, mint az, hogy okos, tehetséges emberekkel lehet együtt dolgozni. Legnagyobb szakmai sikeremnek az ERC‑pályázat elnyerését tartom, és azt, hogy ennek köszönhetően lehetőségem nyílt saját kutatócsoport alakítására.
Mely személyes tulajdonságaid segítettek hozzá leginkább a sikereidhez?
A kitartásom: az, hogy a folyamatos negatív visszajelzések ellenére sem adtam fel a kutatói pályát. Emellett talán a segítőkészségem emelhető ki: ha megkeresnek egy problémával, azonnal megoldó üzemmódba állok, ami kedvez a kollaborációknak, és erősíti a szűkebb és tágabb csapatmunkát is. Ugyanakkor ez a hozzáállás az időmenedzsment és az energiák elosztása szempontjából időnként nehézségeket is okoz.
Ez alapján feltehetően inkább csapatban szeretsz dolgozni?
Mindenképpen csapatban. Azok a kutatások, amelyeket végzünk, interdiszciplinárisak, így egyénileg nem is lehetne őket végigvinni. Emellett nagyon fontos számomra a tanszéki kollégák jelentette háttér is.
Mi terelt a tudományos pálya felé, és milyen korai élmények vagy személyek voltak ebben meghatározóak?
Már kisgyerekként nagy érdeklődés élt bennem a természet, különösen az állatok iránt. Szerettem megfigyelni, mit csinálnak. Van is egy egészen korai emlékem – talán 2-3 éves koromból – egy játszótéren egy vonalban átvonuló vöröshangyacsapatról. A tévében pedig „kötelező program” volt Attenborough egyik sorozata (talán Az élő bolygó), annak ellenére is, hogy a főcím a furcsa zenéjével, a vulkánkitörésekkel és a lassítva ugró békával rendesen rám hozta a frászt. Sokszor kellett „mesét” olvasni nekem A természet képekben könyvből is, amelyben különféle fajok rövid ismertetői szerepeltek. Emellett faltam Attenborough könyveit, Durrell Az amatőr természetbúvár című művét, és A természet csodái sorozat is különösen meghatározó volt számomra. A szüleim rengeteget tettek azért, hogy végül kutató lett belőlem: támogatták ezt az érdeklődésemet, például türelmesen megvárták óvodába menet, amíg tavasszal megcsodáltam a fa tövében a bodobácsokat.
Milyen kihívásokkal szembesültél az egyetemi években és a pályád elején, és hogyan hatottak ezek a későbbi utadra?
Amikor 2001-ben elkezdtem az egyetemet, mi voltunk az első biológus évfolyam az ELTE-n, amely 100 főt meghaladó hallgatói létszámmal indult. Sokszor hallottuk az oktatóktól, hogy ekkora létszámú évfolyamot már nem lehet érdemben oktatni. Kísérleti évfolyam voltunk abból a szempontból is, hogy ekkor indultak el a kétszintű gyakorlatok, és a képzés egészét átszervezték; a dolgunkat pedig az sem könnyítette meg, hogy sok új kurzusnál még nem voltak kiforrott elvárások. Ennek következtében a másodév brutális leterhelést jelentett: rengeteg gyakorlattal, hétről hétre készüléssel a beszámolókra, valamint év végén az első két szigorlattal. Megszenvedtem. Az sem segített, hogy kollégista voltam, és sok, teljesen eltérő ritmusban élő és tanuló hallgatóval kellett együtt léteznem. Az ekkor felhalmozódott lemaradás végigkísérte az egyetemi éveket, és csak komoly erőfeszítésekkel tudtam végül időben, öt év alatt diplomázni.
Milyen vezetői mintákkal találkoztál pályád során, és milyen tapasztalatokat szereztél a mentorált hallgatókkal való közös munkában?
Sokféle vezetői mintával találkoztam, mindegyiknek megvoltak az előnyei és a hátrányai. Volt, aki inkább terelgetett, és nagy szabadságot adott, ami kevésbé volt stresszes, de a halogatás veszélyét is magában hordozta. Mások szorosabban követték a munkámat, ami szorongatóbb volt, ugyanakkor jobb teljesítményt tudott kihozni belőlem. Szerencsére igazán negatív tapasztalatom egyik esetben sem volt. Több hallgatóval dolgoztam együtt; volt, akit BSc‑től PhD‑ig kísérhettem végig. Ez egyszerre nagy felelősség és rendkívül inspiráló élmény, folyamatos közös tanulással és fejlődéssel. Jelenleg a kutatócsoportom lehetőséget ad arra, hogy sok tehetséges hallgatóval dolgozzak együtt, amiért igazán szerencsésnek érzem magam.
Volt‑e olyan szakmai kudarc vagy mélypont, amelynek hatására komolyan elgondolkodtál a pálya elhagyásán? Mi segített végül a folytatásban?
Rengeteg kudarcélményem volt, de ez a szakma velejárója, így hosszú távon muszáj felvérteznie magát az embernek. Kétszer sem vettek fel ösztöndíjas doktori képzésre, ezért költségtérítéses formában, részmunkaidős állás mellett kellett elvégeznem a doktorit. Szerencsére egy idő után Miklósi Ádám látott bennem potenciált, felkarolt, és pályázati forrásból átvállalta a költségeket. Fiatal posztdokként eleinte sikerült pályázatokat nyernem, majd ez hirtelen folyamatos visszautasításba csapott át. Ekkor, szinte minden újabb elutasításnál felmerült bennem a pálya elhagyásának gondolata – a legerősebben akkor, amikor úgy éreztem, fogyok ki a lehetőségekből, miközben a CV-m még nem volt elég erős a nagyobb pályázatokhoz. Az ERC-pályázat beadása gyakorlatilag az utolsó esélyem volt arra, hogy saját kutatócsoportot alapíthassak. Egyetemi állásra nem volt kilátás, így már felkészültem arra is, hogy el kell hagynom a kutatói pályát. A saját konokságomon túl az segített át ezen az időszakon, hogy Kubinyi Enikő és Andics Attila nagy pályázataiban dolgozhattam. Ezek során rengeteget tanultam a kutatócsoportok működéséről, amit ma is kamatoztatni tudok. Végül szerencsém lett.
Mennyire nehéz a kutatói életpályán összeegyeztetni a munkát és a magánéletet, és milyen tanácsot adnál ebben a kérdésben a fiatal kutatóknak?
Nagyon nehéz. A kutatói pálya szabadsága – hogy nincs szigorú munkaidő – könnyen visszaüt, és azt eredményezi, hogy az ember folyamatosan dolgozik. A határidők nem állnak meg a hétvégén, ahogy a szabadság vagy a nyaralás alatt sem. Én is küzdök ezzel, különösen azért, mert hajlamos vagyok túlvállalni magam. Számomra a legfontosabbak a személyes kapcsolatok: a feleségem, a kutyánk, a családom és a barátaim. Ezekről semmilyen szakmai siker kedvéért nem mondanék le. Ugyanakkor voltak olyan dolgok, amikről igen, például a gyors meggazdagodás lehetőségéről – és néha az alvásról is. Időnként eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha egy évvel több időt adok magamnak az egyetemen, talán simább lett volna a doktori utam, de végül minden ide vezetett, ahol most vagyok, így nem hiszem, hogy érdemes lett volna bármin változtatni. A fiatal kutatóknak két tanácsot adnék. Az egyik, hogy figyeljenek oda magukra: ha azt veszik észre, hogy a szabadságuk alatt is a laptop fölött görnyednek és nincsenek jelen a szeretteikkel, érdemes egy lépést hátralépni és újragondolni a prioritásokat. A másik, hogy senki ne féljen segítséget kérni – akár a saját környezetében, akár szakembertől. A kiégés nem játék, és a mi szakmánk ebből a szempontból különösen veszélyeztetett.
És még egy tanács a fiataloknak: a kitartáson nagyon sok múlik. Tényleg van olyan, hogy az utolsó – vagy az az utáni – próbálkozás sikerül. Ahogy Terry Pratchett írta, az egy a millióhoz esélyű dolgok tízből kilencszer bejönnek.
Mennyire érzed a saját kutatási területedet társadalmilag megbecsültnek?
Vegyes a kép. Sokan elismerik, amit csinálunk, és büszkék rá, ugyanakkor létezik egy hangos réteg, amelyik nehezen fogadja el, hogy a felfedező alapkutatásoknak is helyük van a tudományfinanszírozásban. A kutyaviselkedés-kutatás ebből a szempontból különösen speciális terület: sokaknak van róla saját, tapasztalati úton kialakult véleménye, és ez időnként eléggé lekezelő megnyilvánulásokban ölt testet. Gyakran találkozunk azzal is, hogy elsőre megmosolyognak minket, nem veszik komolyan a munkánkat, mondván, hogy „egész nap csak kutyát simogatunk”. Emellett, bár én a pályázatomnak köszönhetően szerencsés helyzetben vagyok, a saját bőrömön is tapasztaltam, illetve látom, hogy a kutatói munka anyagi megbecsültsége mennyire alacsony.
Szerinted hogyan lehetne a fiatal kutatók helyzetét hatékonyabban támogatni intézményi vagy közösségi szinten, például az FKA részéről?
Az a tapasztalatom, hogy a frissen doktorált kutatóknak jelenleg alig van érdemi pályázati lehetőségük az önálló karrier elindítására. Legfeljebb futó kutatócsoportokban tudnak elhelyezkedni – ha épp adódik ilyen lehetőség –, vagy külföldre mennek. Szerintem nagyon fontos lenne olyan támogatási formák kialakítása mellett lobbizni, amelyek kifejezetten a fiatal, ígéretes kutatókat célozzák – akár a korábbi Prémium Posztdoktorhoz, illetve az NKFIH PD és FK pályázatokhoz** hasonlóan, de átgondoltabb formában. Emellett kulcsfontosságúak lennének az ezekhez kapcsolódó mentorálási programok, pályázatíró képzések és készségfejlesztő tréningek is.
Mit gondolsz a hazai kutatók esélyeiről a nemzetközi versenyben?
Tudásban, ötletekben és talpraesettségben szerintem abszolút versenyképesek vagyunk, ugyanakkor a szűk lehetőségek és az anyagi korlátok komoly hátrányt jelentenek.
Minden nehézség ellenére ajánlanád‑e a tudományos pályát a következő generációnak?
Igen, mert minden nehézségével együtt is fantasztikus.
*Rangos európai kutatási támogatás, amelyet az Európai Kutatási Tanács (European Research Council) – az Európai Unió alapkutatást támogató szervezete – ad ki, kizárólag a tudományos kiválóság alapján ítélik oda, szigorú nemzetközi értékeléssel, hogy már bizonyított (7-12 évvel PhD fokozatuk után járó) kutatók nagyléptékű, újszerű ötleteiket saját kutatócsoporttal valósíthassák meg.
** A Prémium Posztdoktori Kutatói Programot a Magyar Tudományos Akadémia hirdette meg 2016 és 2019 között. A pályázat 40 év alatti kutatók számára szólt, akik önálló, nemzetközi szinten is jelentős tudományos eredményeket értek el, és képesek voltak kimagasló színvonalú, önálló kutatási programot összeállítani.
Az NKFIH által kiírt PD (posztdoktori) és FK (fiatal kutatói)pályázatok magyar állami kutatási támogatások voltak 2023‑ig, amelyeket a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal hirdetett meg.
A PD pályázat fiatal, frissen doktorált kutatókat segített abban, hogy önálló kutatói pályát indítsanak, míg az FK pályázat már tapasztaltabb fiatal kutatók számára volt elérhető, akik saját kutatási témát, illetve egy kisebb kutatócsoportot is vezettek.